Eszter
Ki vagyok én? Nem tudom. Kinek tündércsillag, kinek boszorkány, kinek a gyereke, másnak a szomszédja, a gyerekeim, unokáim Mamája. Az biztos, hogy pillanatnyilag náthás vagyok, köhögök három napja, mindent elolvastam már, pár horoszkópon is túl vagyok, momentán a mélyhűtőt olvasztom, és aggódva nézegetem a porszívót, holnap már elkerülhetetlen a takarítás. Az jó, mert egyszerű. Semmilyen univerzális, kozmikus, vagy netán karmikus összefüggést nem kell felfedezni takarítás közben. Koncentrálhatok a porra, a pókokra (amúgy én szeretem őket, ezért aztán ritkán csípnek belém), meg a millió apró kis tárgyra, amik nem nippek, mert ugye nippet az ember manapság nem tart, nem is vitrinben vannak, az is vérciki lenne, csak úgy szabadon ellepnek minden felületet. Szépek, kedvesek, némelyik emlék, vannak használatiak a háztartásban, vannak használatiak a varázslásban, vannak közösek, itt is ott is használatban. Szeretem őket, kicsit olyanok, mint az állataim – kutyák, macskák, és bármi, ami bejön kintről- néha az agyamra mennek. De mi lenne nélkülük?! Ó, siváárság, az. Azt nem bírom. Menekülök minden kimódolt, szépen megkomponált lakásból, persze nem mondom meg nekik, udvariasan, mondhatni némi álszentséggel meg is dicsérem a hont, aztán sipirc haza. Persze hazaérve rögtön nekiállok elmosogatni, rendet rakni, mert azért mégis….De hál’Istennek apró kis tárgyaim, és az állatkáim önálló életet élnek, velem szimbiózisban, így hamarosan helyrebillen minden.
Barátnőimmel való beszélgetések esetenként, az igazi relaxációs folyamatok. Remekül megvitatjuk először az aktuális dolgokat, ki mit csinált, gyerekek, szülők, ez viszonylag rövid téma, hacsak nincs valami kiugró esemény. Bár mivel ezt naponta gyakoroljuk, a kiugró események igen ritkák, hál’Isten! Jönnek a továbbiak, kivel mi van a munkahelyén, ki mit mondott, majd egyéb pletykák közös barátainkról, legvégül az ország, az aktuális kormány, a világválság, nemrégiben a világvége.
Férjeink jobbára nincsenek, van akinek sosem volt, van akinek több is volt.
Mára már elfogytak mellőlünk, jobbára fiatalabb versenyzők oldalán hitetik el magukkal döntésük jogos és kiváló voltát. El is határoztam, hogy ha legközelebb születek, statisztikus leszek. Ugyanis az a szomorú felismerésem, hogy a dolgok nagyon banálisak, sztereotipak, magyarán ugyanolyanok, mind. Van pár séma, és kész. Persze, amikor az ember benne van a történetben, a közepén pont, akkor teljesen egyedi, csak velem történik, ilyet soha senki még, és így tovább, míg elkezdenek hullani a leplek lefelé. Tulajdonképpen vicces. Na persze most már, vagy tíz évvel az utolsó ilyen típusú esemény után. Meg most sem az. Ha az ember belegondol, akkor egyáltalán nem vicces ez a dolog. Sok hasonló esettel találkozom főleg asztrológusként, és egyre inkább Pilinszkynek adok igazat:
„Egy alkalommal beszélgettem Pilinszky Jánossal, és a költő megjegyezte: – Utállak benneteket pszivel kezdődő foglalkozásúakat. – Miért utálsz János? – Mert nagyon nagy terheket raktok az emberekre. Azt hirdetitek, hogy minden emberi problémának van megoldása. Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját stb.- és összeomlik. A valóságban, -mondta Pilinszky- az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól- rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.
Szíven döfve tántorogtam ki Pilinszkytől.”
Popper Péter
Eleinte én is másképp gondoltam. Meg persze, van egy csomó dolog, amit meg lehet és meg is kell oldani. Ám mi van azokkal, ahol nincs megoldás? Sikerorientált (hozzáteszem, látványos, egzisztenciális sikerről van szó) társadalmunk nem kíváncsi a lelki zakkantakra, (már persze kivétel, ha belőlük él) maximum meghallgatja egy kávé erejéig, majd azt mondja: Úristen, ez szörnyű, nem kéne egy pszichiáterhez menned? Persze ez a társadalom az, amelyik nem tűri meg otthonában (szépen kimódolt otthonában nem is kompatibilis) az öregeit, betegeit. Otthonokba, kórházi elfekvőkbe teszik őket, mindennek megvan a helye és az ideje, pont. Ez megoldása a problémának, ám nincs benne irgalom, odaadás, méltányosság. Pusztán az aktuális jog- és szabályrendszer adta társadalmilag elfogadott megoldás.
Kivételek és kényszerűségek természetesen mindig vannak, amikor mindez elkerülhetetlen, esetleg jobb és biztonságosabb az idősnek is otthonban, kórházban lenni. Ez inkább csak egy ilyen általános életérzés, hogy trendi szóval éljek.
***
Úgy rémlik Oshónál olvastam, ő állítja párhuzamba Jézust és Freudot. Mindketten egy olyan rendszer jóhiszemű szülője, amelyik remekül kiszolgálta, kiszolgálja az éppen aktuális társadalmi, sőt, politikai igényeket. Vagyis Hit és/vagy Pszichoanalízis.
Mindkettő lehet veszélyes, és lehet csodálatos, felemelő- mondjuk jobb híján,- módszer. Magam részéről nem vagyok sem pszichiáter, sem templombajáró. Viszont teljesen le tud nyűgözni, úgy egy gyönyörű templom, mint az emberi lélek.
Talán ezért vagyok boszorkány. Bár ezzel is óvatosan kell manapság bánni, hiszen sikk lett boszorkánynak lenni. Boszorkánynak öltözni, boszorkányos dolgokat művelni, okosságokat mondani jó pénzért. Ez sem rossz dolog, bizonyára.
Csakhogy az igazi, úgymond boszorkányság, kicsit más világ. Itt tanulás van, segítés, csöndben dolgozol, egyedül, nem vered nagydobra, hogy mit csinálsz. Társaidra számíthatsz, bármikor segítünk egymásnak.
Na és innen nyílik az új világ.
Innen nézve minden kicsit másképp van. Mindaz, amiket eleddig tanultam, a szintúgy divatos ezotéria, New Age, keleti filozófiák, a metafizika, és néprajz, remek alapot szolgáltatnak ehhez a kicsit ódivatúnak tűnő létformához.
Ja és meg kell említenem, hogy jobbára apai nyomásnak köszönhetően, matek – fizika szakon végeztem, mérnök lettem valaha, ami egész életemben nagyon jó szolgálatot tett, hiszen az állásaimat ennek köszönhettem mindig. Anyámat idézem, ezt a mondatát sűrűn emlegetem másoknak is: „arról az asztalról, amire nem tettél semmit, nem tudsz elvenni semmit.” A Rákosi érában születtem, a kommunizmus építgetése alatt nevelkedtem teljesen materialista környezetben, úgy emlékszem atomfizikus akartam lenni. De nem lettem.
(Erről az a kis szólás jut eszembe, hogy: Pityuka komp akart lenni, de nem komp lett.)
Azt hiszem, szegény szüleim is halálra aggódják magukat miattam, gondolván, hogy lányuk nem komplett. Pedig neveltetésem, az egész családi háttér, amiért folyamatosan hálás vagyok, biztonságos alapokat adott, tulajdonképpen majdnem bármi tisztességes foglalkozáshoz az életben. Azt hiszem ezzel nincs is hiba, leszámítva némi irracionalitást a gondolkodásmódomban, mindig rendes munkáim voltak, amiket tisztességgel, lelkesen végeztem.
De én szeretek tanulni, kíváncsi vagyok a világra, tehát úgy húsz éve elindultam egy tanulási ösvényen, ami végül ide vezetett, át a természetgyógyászaton, különböző spirituális állomásokon, a jelenlegi „státuszomhoz”, amiben végtére is megállapodnék, hiszen magaménak érzem, nagyon. Ugyanis ez egy kreatív, segítő „szakma”, melynek tagja kicsit a társadalmi szokásokon kívül helyezkedve tud szerencsés esetben hathatós segítséget nyújtani a rászorulóknak. Nem vagyunk pénzügyi tanácsadók, biztosítási szakemberek, meg még sok minden más sem vagyunk. Más módon, más eszközökkel szolgálunk.
Elsősorban nagyon érdeklődőnek kell lenni. Szorgalmasan kell folyamatosan tanulni. Meg kell érteni dolgokat, ez a legnehezebb, mert mindig minden másképp látszik. Másik oldalát mutatja ma, holnap pedig hozzárak még valamit – mármint a dolog – egy hét múlva meg kék lett. Na! Mi van akkor?
Idő kell hozzá, megfigyelések, meghallása a csendnek, a fák szavának, tanulása a néprajznak, népek mitológiájának, jegyzetelés. Már nem olvasol el felszínes könyveket, még akkor sem, ha szép színes a borítója. Már a lényeget keresed, az eszencia érdekel. És akkor az történik, hogy a világ dolgai, amikkel találkozol, elkezdenek másmilyennek látszani, már észreveszel olyan dolgokat, amikről eddig sejtelmed sem volt, hogy léteznek.
Ezek elkezdenek önálló életet élni, mintha egy párhuzamos dimenzió, sőt több alakulna ki. Megváltoztak a dolgok. Több lett miden. Szép, színes világ, ahol van lehetőség megbocsátani, megérteni, megsegíteni mindent és mindenkit. Persze a boszorkány nem szentember, főleg nem álszentember. Mi is meg tudunk rémülni, el tudunk keseredni, csalódni, és nagyon mérgesnek lenni. Csak ez elmúlik. Nincs sértődés, harag, bosszúállás, nincs rá szükség.
Amire viszont szükség van az a magány (nem magányosság!), a csend, az összpontosítás képessége, és néha pár furcsa tárgy.
13